Hogyan kelt életre az Andalúzia hegedűszólója?

Érdekes dolog ez a muzsika…

Az ember azt gondolná, hogy egy zenésznek nincs szüksége semmilyen segítségre, vagy kapaszkodóra ahhoz, hogy zenélhessen, hogy a zene ott él benne, csak ki kell engedni.

Ez csak részben igaz szerintem. Valójában nagyon sok minden és mindenki él bennünk: hangulatok, történetek, karakterek.

Sok mindent tanítanak, de hogy hogyan férünk hozzá a bennünk lakozó millió érzéshez, az az egyik legkülönösebben megközelíthető kérdés. Kincs, ha találkozunk olyan emberrel, tanárral, aki segíteni tud ezen az úton, a saját tapasztalat azonban ezen a téren végképp megspórolhatatlan. Éppen ezért nekem komoly meló volt régen rátalálni a megfelelő hangvételre – hiszen minden darab annyira más.

Az én módszerem a szerepjáték. Egy karakter megformálása, előtörténetének, életének megteremtése, beszédstílusának, életvitelének pillanatnyi felvétele, átérzése. Azt vették észre mások, akik kívülről figyelnek, hogy ilyenkor nem csak a hangszínem, de a hangszertartásom, az arckifejezésem, és a mozgásom is hasonlatos lesz az adott karakterhez.

Egyetlen példával állnék elő, akit az Andalúziához teremtettem:

Ismerjétek meg Gyimát, a csupaszív orosz medveformájú hegedűst. Fiatal, az a típus, aki hangszerrel a kezében született Szentpétervárott. Viselkedése nyílt, bárkivel szívesen muzsikál együtt. Bár az utcazenélést annyira nem kedveli, mégis néha rákényszerül, de olyankor az előtte megálló, nyávogó macskával is kommunikál a hangszerével.

Bulizik, nem veti meg a nőket és a kulináris élvezeteket… de a legfontosabb az, hogy mindent „nagyon” csinál, azonnal magával ragad a lendülete, észre sem veszed, már együtt nevetsz, sírsz és táncolsz vele.

Nagy Olívia